Most vált újra szirmokat.
Ám ezúttal minden más, mert
Felfedezett titkokat
A sötétben, az éjszakában
És belül, saját magában
S ahogy a fény átölelte
Új érzés született benne.
Hetedik éve ismeri a fényt
Mégsem látta igazán.
Érezte, hogy különleges
Segítheti őt talán.
De a szirmok gyengék voltak
Hamar a földre omlottak
A fény pedig újra eltűnt
A kezdődő érzés megszűnt.
Ám de mégsem! Csak rejtőzött
Hiszen félt, hogy mi lesz vele.
Félt, hogy ha a fény eltűnik,
Vajon hogy élhet nélküle?
De a fény mindig visszatér
Ha nincs is ott, úgy benne él
S a virág ekkor újrakezdi
Új szirmokat bont ki neki.
S most, hogy valami változik
Újabb, szebb érzés bimbózik
Fejlettebb szirmokat bont
Édesebb illatot ont
Így akar a fényé lenni,
Hogyha elmegy, vele menni
Örökké csak vele élni
Örökké csak neki nyílni.
Annyi minden történt hét év alatt, mégis olyan kuszának, rendszertelennek tűnik minden. Alapjaiban újra kellene építeni az egészet.
Lássuk röviden, mi történt: megismertelek. Jobban mondva megtudtam, hogy létezel. Először csak színpadon láttalak énekelni, aztán úgy alakult, hogy egy darabban játszottunk. Felkeltetted az érdeklődésemet. Nem azért, mert tetszettél, nem voltam viháncoló tinédzser rajongód. Míg mindenki más el volt foglalva a jóképű, befutott színészekkel, te meghúzódtál a háttérben a magad előnytelen külsejével, zárkózott természetével. Mégis érdekeltél. Talán mert önmagamat láttam benned. Mintha én ácsorognék ott.
Az első két évben csak nyaranta láttalak, amíg tartottak a próbafolyamatok, amíg be nem mutattuk a színdarabot. Mindkét esztendőben volt egy-egy tartalmasabb beszélgetésünk, aztán megint elzárkóztál. Utána kimaradt egy év, majd felvettük a kapcsolatot - neked akkoriban végre beindult a színészi pályád, volt miért kiegyensúlyozottabbnak lenned. Ezúttal próbákon kívül találkoztunk, csak mi ketten, és akkor úgy tűnt, megtört a jég. Végre észrevettél. Érdeklődtél felőlem, ismerkedtünk, hajnalokba nyúlóan beszélgettünk, és én úsztam a boldogságban. De ez csak rövid ideig tartott. Utaltál rá, hogy az egyikünk többet érezhet barátságnál, és ez nem vezethet jóra. Magadra céloztál. Elmondtad, hogy egyszer már beleszerettél egy fiatalabb lányba, és akkor csúnyán megjártad. Én megrémültem, mert nem akartalak elveszíteni, most, hogy végre megnyíltál nekem, ugyanakkor nem éreztem úgy, mint te. Azt mondtad, nem fogsz eltűnni, mert kezelni tudjuk a kérdést. Mégis eltűntél...
Másfél évvel később már volt párom, amikor ismét felbukkantunk egymásnak. Rövid ideig tartottuk a kapcsolatot egymással, főként interneten keresztül, de amikor volt egy félresikerült találkozásunk - zárkózott és rosszkedvű voltam, te pedig magadra vetted -, újra felszívódtál. Bánkódtam is miatta. Úgy tűnik, két ilyen lelkileg törékeny, sérült, zárkózott ember nem tud egy napi szintű kapcsolatot fenntartani. Mégis, hiába fordult elő, hogy évekig nem láttalak, mindig ott őriztelek a szívemben, minden nap ott voltál velem.
Most, újabb másfél év elteltével megint eljöttél. És hoztál magaddal egy új érzést is...
Így lesz szerelmes az ember? Ilyen hirtelen, ilyen váratlanul, még csak nem is feltétlenül egy új ismerősbe, hanem valakibe, akit már régóta őriz jó emberként a szívében? Nem akarom ezt érezni! A szerelem engem csak gyengévé tesz. Ugyanakkor... olyan jó, hogy ismét itt vagy, olyan jó, hogy most már mint férfiről is álmodozhatok rólad...
2011.03.31.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése